Őrült sofőrünket túlélve megkezdtük a túránk rövid pihehenőjét Khao Lakban. Köztudott mindehol vannak magyarok, itt is vannak, nem csak vannak, hanem itt élnek, vállalkoznak, dolgoznak. A panzió (Khaolak Relax Resort) tulajdonosa egy kedves magyar házaspár, akik a gyerekeikkel 4 éve élnek itt. András részletesen elmesélte milyen kanyarokkal kerültek ide, felszámolva sikeres vállalkozásaikat Magyarországon és inkább kezdek itt új életet.

Megérkezésünk után, András Tuk-Tuk-jával tettünk egy kört a városban, megmutatta mit hol találunk, hová érdemes menni vásárolni, enni, fürdeni. Khao Lak az utóbbi évtizedben fejlődött óriásit, tkp a turizmusból. Szerencsés helyzetben vannak hiszen itt több mint 25 km hosszú összefüggő gránit málladékból származó sárga homokos, és a majdnem fehér korallhomok strandokig minden megtalálható. Az aljzattól függően a kisgyerekes lapos partostól a meredekebb szörfös partig, illetve a sziklás zátonyos merülésre alkalmasig széles a választék. Ennek megfelelően a szállások széles választéka áll rendelkezésre a backpackers-től az 5 csillagos szállodáig, illetve vannak hosszú távra bérelhető kis lakások is.

Andrásék risort-ja a parttól kicsit messzebb van. Ő maga tervezte és szervezte az építését (www.khaolakresort.com). Az egy külön történet hogyan, milyen buktatókkal. Ahogy Mo-n sem egyszerű, itt sem az. A korrupció rendesen működik itt is. Éedekes épület együttes, szép kerttel, medencével, kilátó terasszal, közösségi térrel, pálinka főzővel, füstölővel, búbos kemencével. A szobánkban egy élő fa is volt.

Az itt töltött 4 teljes napunkat tényleg a pihenés töltötte ki. Semmi kötelező program, de persze voltunk csavarogni. Megérkezésünk estéjén András elvitt minket kicsit a városba és körülmutogatta, hogy itt milyen egy túrista város. Teljesen olyan, mint Siófok csak tengerparttal. Mivel még nem kezdődött el a szezon, nem volt sok túrista, de ez így pont jó volt.

Mivel a közlekedés itt korlátozódik a tuk-tukra, autóra és motorra, így érdemes megtanulni motorral közlekedni, én is ezt tettem. Tamás első útját egyedül tette meg, mivel élete első körét tette meg motorral. Mikor visszajött, egy kicsit izgult, de csak annyit kérdeztem, hogy rendben van-e és mentünk is vásárolni. Azért nem mondom, szegény zabszem pozitív volt, de érdekes, mert bennem semmi izgulás nem volt és tudtam hogy menni fog. Örültem, hogy ezt ő is érezte. Persze voltak érdekes helyzetek, de szerencsére a helyiek is hamar észrevették, hogy nem egy hazai van a pályán és türelmesek voltak. Így az utolsó napra teljesen belejött Tamás, úgyhogy ezt is megtanulta. :)

Ebédünket most nem utcai árustól vettünk, hanem a gyönyörű tengerparton beültünk egy étterembe. András elmondta, hogy a thaiok szeretik akkor is azt mondani, hogy oké, amikor nem értik mit mondanak nekik. Ezt most megtapasztaltuk, mivel voltak apró különbségek a rendelés és az asztalra letett ételek között. Ez azért furcsa, mert egy túrista központban minimum, hogy a pincér tud angolul.

Tamással minden reggel 6-kor ketünk és a napfelkelte mindig a tengerben ért minket. Aztán reggeli és pihenés. Egyik nap elmentünk az itteni nemzeti parkba, ahol egy elég hosszú folyó sok vízeséssel található. Sétánk első megállójánál egy kisebb vízesésnél mentünk le, Atilla már lent volt, amikor is Barbara rálépett a lapos, án roppant csúszós szikladarabra és hasra esett. Az egész látvány olyan volt mint egy lassított felvétel, mert Barbara mindig óvatosan lép ilyen helyeken, hogy meglegyen a biztos támasz. Mivel ő érezte, hogy csúszik a lába, hagyta magát szépen, lassan hasra esni, amitől semmi baja nem lett. Persze mi ezt nem láttuk és én, mint jó cserkész mentem utána, hogy segítsek neki fellálni. Na, ezt nem kellett volna... ahogy kell én is ráléptem a szikla csúszós részére, csak én egy kicsit sportosabban szó szerint pofára estem. Csattant akkorát az állam, hogy rossz volt hallani! A látvány azonban megért volna egy felvételt, Barbarával egymás mellett hason feküdve kérdezgettük egymástól, hogy minden rendben van-e és rettenetesen elkeztünk nevetni (akinek jó a fantáziája, nyudodtan engedje meg magának a nevetést:)). Viszont a nagyobb csattanás a fényképezőgép volt, így az mehet a szervízbe. Ezért ebben a beszámolóban egyenlőre nem lesznek fotók. Az állam még mindig fáj, de örülök, hogy nem haraptam le a nyelvemet.

A nagy nevetés, ijedség után megmásztuk a következő vízesést, nagyon szép, látványos és sokan fürödtek is. Én egyikhez nem mentem, mert kicsit szédültem. Az ebédet Barbarával a McDonalds-ban ettük meg, mert úgy éreztük ez most nekünk jár! :) A nap további részét pihenéssel töltöttük.